Az első repedés – 21 évesen
Huszonegy éves voltam, amikor először kerültem közel az őrülethez.
Egy zen kolostorban, egy elvonuláson, napokig csak ülni lehetett. Nem beszélni. Nem mozdulni. Csak ülni.
Ott, a csendben, azt hittem, szétesem.
De nem estem szét. Inkább tisztábban jöttem el onnan, mint valaha.
Ez volt az első repedés bennem, amelyen keresztül fény szivárgott be.
Az izoláció csendje
Később találkoztam John C. Lilly munkáival, és megépítettem egy izolációs tartályt.
Beléptem a víz sötétjébe, ahol nem volt hang, nem volt fény, és nem volt test sem – csak tudat, lebegve önmaga súlya alatt.
Évekig használtam, minden nap, ugyanabban az időben.
Nem mindig voltam biztos benne, hogy ép ésszel meg lehet úszni mindezt.
De kijöttem. Vagy valaki kijött belőlem.
Talán nem ugyanaz, aki bement.
A repedések tágabbak lettek bennem, és a réseken fény és árnyék egyaránt beszűrődött.
A megsemmisülés és az újjáépülés
A törések nem csak a szerelemben érkeztek. Kapcsolatokban, családban, munkában, önmagammal vívott küzdelmekben is. Mindegyik másféle repedést nyitott bennem – és mindegyiken keresztül másféle fény szivárgott be.
A gyermekeim édesanyjával megélt közös utam is formált – három élet érkezett közénk, akik örökre a legmélyebb részemhez tartoznak. Ez is olyan repedés, amely nem pusztít, hanem új értelmet ad.
Volt kapcsolatom, ami mély szenvedéllyel és olyan is, ami szelíd szépséggel érkezett. Mindegyik a maga módján lenyomatot hagyott bennem. Volt, amelyik hevesen szakadt meg, és teljesen megsemmisített, és volt, amelyik csendesen oldódott fel – de mind hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok.
Mindegyik élet volt. Mindegyik az életem része volt.Mindegyik az életemből született. És most, ha visszanézek, nem a történetek maradtak meg. Hanem az érzés. Valami kiirthatatlan, amit belém írtak. Láthatatlan tetoválások, üledékek, amelyek még most is mozognak bennem, mintha sosem akarnának megnyugodni.
De bárhogyan is történt, ahogy végül elvesztettem mindent, amire addig építettem magam. Nem maradt kapaszkodó, nem maradt tartás. Ott álltam a romok között, darabokra hullva, mint egy amfora a kövezeten – szilánkokká tört életem szétszórva körülöttem.
Nem haltam meg, nem is őrültem meg – pedig mindkettő ott állt az ajtóban.
Csak a törések közé szivárgó fény maradt. Éltem.
Sokáig olyan mintákba ragadtam, amelyekből rég ki kellett volna lépnem. Újra és újra visszatértem hozzájuk, mintha a saját börtönöm falait erősítettem volna. Mintha magam fűztem volna kötelet a kezemre.
És mégis: a kötél egyszer elengedett. A repedéseken át lassan beszivárgott a fény, és abból kezdtem újjáépíteni magam.
A testem is próbára tett. Egy életmentő műtét a covid idején, a halál és az élet keskeny peremén. A saját vérem szaga emlékeztetett rá, hogy itt vagyok.
Az újjáépülés nem választás volt, hanem valami makacs életakarat.
És ebből született meg bennem a figyelem – az egyetlen erő, amely újraformálhatott.
Ma már nem hibaként látom a töréseket. Inkább alkímiaként: ahol a veszteségből figyelem lett, a repedésből tér, a zártságból kapcsolat.
A figyelem mint alkímia
Mindig is érdekelt, hogyan kel életre valami, ami addig szunnyadt.
Egykor ezt írtam:
„Ahogy egy nő életre kel a férfi teljes, osztatlan figyelmétől, úgy kel életre a bennünk rejlő tudat is, ha szeretetteljes állhatatossággal fordulunk felé.”
Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a munkám lényege.
Nem technikákat fogok tanítani, hanem magát a figyelmet – azt az alkímiát, ami átalakít.
Mesterek és inspirációk
Az utam sokszor vitt a határterek felé.
Az izoláció csendje.
Az NLP precíz térképei.
Erickson történetei, amelyek egyszerűnek tűntek, mégis átrendezték a világot.
És a zen meditáció, amelyben újra és újra visszatértem a tisztaság peremére.
A nyelv is figyelem.
Ha jól szőjük a szavakat, a tudat új mintát vesz fel.
Ma már mindez együtt él bennem: csend, struktúra, történet és jelenlét.
Ez az út formált olyan emberré – és trénerré –, aki képes terek tartására.
Varázslat és tudomány között
Carlos Castaneda írta: a varázslók olyan részletességgel álmodnak meg egy világot, hogy végül beléphetnek oda.
Számomra a tértartás is ilyen: egy belső világ megálmodása, amelybe mások is beléphetnek – és együtt tapasztalhatják meg az átalakulást.
A pszichológia ezt megosztott imaginációs térnek nevezi.
Nekem ez: varázslás.
Programozott biokomputer
John C. Lilly szerint minden ember programozható biokomputer.
Amikor elcsendesítjük az érzékek világát, belépünk abba a térbe, ahol új programokat írhatunk önmagunkba.
A tartály számomra nem eszköz volt, hanem kapu.
És minden, amit ma tanítok, ebből a kapuból ered: a tudat nem csupán tükröz, hanem teremt.
A szakmai háttér
Programozóként és szoftverfejlesztőként indultam, majd Scrum Masterként, Product Ownerként és agilis rendszerek működtetőjeként építettem nagyvállalati csapatokat és architektúrákat.
Az agilitás, a kód és a rendszertervezés világa adott alapot ahhoz, hogy ma AI-stratégiai gondolkodóként és kommunikációs vízionáriusként dolgozzak.
Az életem és a pályám úgy épült fel, ahogyan a neurális hálók tanulnak: rétegről rétegre.
A hibák és veszteségek voltak a veszteségfüggvények, amelyek újra és újra átírták a súlyokat.
Ami korábban zajnak tűnt, lassan fázisba került, az interferenciák kisimultak, és tisztább mintázat rajzolódott ki.
Így alakult ki bennem az a rendszer, amelyben ma a technológia és a tudatosság, a kód és az emberi tapasztalat egyetlen hálózatot alkot.
Neural Awareness – cyberpunk önismeret
A Neural Awareness tréningben mindez összeér:
– a fejlesztés rendszerszintű látásmódja,
– az NLP és az Ericksoni hipnózis mélypszichológiája,
– a zen és a pszichodráma tapasztalati tere.
Ez nem egyszerű önismereti program, hanem poszthumán interface – idegrendszeri újraprogramozás, mintha a saját operációs rendszeredet frissítenéd.
A gyakorlás szelleme
Egyik este megkérdeztek a tréning után:
– Mi a gyakorlás szelleme?
– Az érdeklődés! – feleltem.
– És mi iránt érdeklődjek? – jött a kérdés.
– Kezdetnek jó. – válaszoltam.
Az álom kapuja
Mindig is úgy éreztem, hogy amikor elalszom, az egy határ átlépése.
Ébren vagyok – egy tudatállapotban.
Alszom – egy másik tudatállapotban.
És a kettő közötti átmenetben meg tudom őrizni azt a tudatot, aki figyeli az egészet.
Sőt: miközben alszom, néha tudom, hogy alszom.
És amikor álmodom, akkor is van bennem egy rész, amelyik tudja, hogy most álmodok.
Fantasztikus dolgokat lehet így átélni. Néha még befolyásolni is lehet az álmokat.
És amikor tudom, hogy álmodom, akkor talán az álom tudja, hogy én vagyok.
Ez a kettősség lenyűgöz: amikor a tudat nem választ, hanem egyszerre él mindkét világban.
Láthatatlan tetoválások
Annyi minden történt velem.
A testem tele van hegekkel – láthatókkal és láthatatlanokkal.
Láthatatlan tetoválásokkal, amelyeket nem tinta rajzolt, hanem az idő és mások keze vésett belém.
Mert a történeteink, kapcsolataink nem érnek véget, hanem beleoldódnak az időbe – ahogy a város fényei feloldódnak egy sötét ablakon keresztül nézve.
Vannak. Maradnak. Más alakban, más ritmusban.
Ami igazán számít, az a mélység. Nem a történet, nem a forma, hanem az, amit a másik belénk írt.
Ahol ez nincs, ott minden elpárolog – mint egy illat, vagy egy álom, aminek az arcára reggel már nem emlékszünk.
De ahol megvan, ott dolgunk marad vele.
Az idő üledéket rakott le bennem. Rétegeket, amelyek néha kimosódnak az új élmények sodrában, máskor egymásra préselődnek, mint tektonikus mezők.
Van, amikor recsegve mozdulnak, és minden átrendeződik. Máskor csendben sűrűsödnek, észrevétlenül formálják a mélyet.
Ezekből a láthatatlan rétegekből épültem újra és újra.
És ma már tudom: minden heg, minden repedés, minden elmozdult üledék része annak a térképnek, amelyen keresztül önmagamhoz visszataláltam.
Ismerem annak az érzését, hogy milyen összetartozni valakivel, akivel nem tartozol össze.
És azt is, hogy milyen elfeledkezni arról, hogy nem tartozol össze, miközben összetartozol valakivel.
És ismerem azokat a pillanatokat is, amikor minden egyszerre igaz: a múlt, a jelen, és az, ami sosem történt meg, de mégis bennem él.
Ma már tudom: nem kell félni semmitől.
Csak helyet adni annak, ami jön.
Hogy legyen helyük – ott, ahol lenniük kell: a bőrünk alatt, a csendjeink mögött, az érintéseinkben.
Próbáld ki az első alkalmat, és döntsd el utána, hogy velünk tartasz!
Adj esélyt magadnak: a jelenlét nem technika, hanem új életminőség.
Az első alkalom mindig tapasztalat. Ott dől el, hogy van-e közös utunk.
